Angela Carter
FARKASOK TÁRSASÁGA
Tél dereka van, és a vörösbegy - az ember barátja - a kertész ásójának nyelén ül, és énekel. Egész évben ez a legrosszabb időszak a farkasokra, ám ez az erős akaratú gyermek ragaszkodik hozzá, hogy az erdőn át menjen. Habár teljesen biztos benne, hogy a vadállatok nem árthatnak neki, azért óvatosságból elhelyez egy húsvágó kést a kosárban, melybe anyja sajtot csomagolt. Van benne egy palack fanyar szederpálinka, egy sütet kemencében sült zabpogácsa, néhány bögre lekvár. A lenhajú leány e pompás ajándékokat világtól elvonult nagyanyjának viszi, aki olyan öreg, hogy az évek súlya lassan agyonnyomja. A nagymamához kétórás fárasztó gyalogút vezet, át a téli erdőn; a gyermek magára teríti, fejére húzza vastag kendőjét. Belebújik kemény facipőjébe; felöltözött és készen áll. Karácsony este van. A napforduló vészterhes ajtaja még mindig leng a pántjain, de őt jobban szeretik, hogysem visszarettenjen.
Ezen a vad vidéken a gyermekek nem sokáig maradnak kiskorúak. Nincsenek játékaik, ezért keményen dolgoznak, és megokosodnak, ám ezt itt, aki oly bájos és családjában a legfiatalabb, a kis kései gyermeket, elkényeztette anyja és a nagymama, aki a piros kendőt kötötte, mely ma vészjósló - bár ragyogó - vércsepphez hasonlít a hóban. A lány melle éppen csak duzzadni kezdett; haja akár a fátyol, olyan szőke, hogy alig vet árnyékot halovány homlokára; fehér arcán csak jelképes a bíbor, és most indult meg a vérzése, a belső óra, mely ezentúl havonta egyszer ütni fog.
Szüzességének láthatatlan pentagrammájában áll és jár. Fel nem tört tojás ő; bontatlan palack; varázslatos űr van benne, melynek bejáratát hártya torlaszolja el szorosan; zárt rendszer ő; nem tudja, hogyan kell reszketni. Nála van a kése, és semmitől sem fél.
Apja, ha otthon volna, talán el se engedné, de elment az erdőbe fáért, anyja pedig nem tagadja meg a kérését.
Az erdő rázárult, akár egy állkapocs.
Az erdőben mindig akad látnivaló, még a tél derekán is - az apró halmokká kuporodott madarak, megadva magukat az évszak letargiájának, fölpúposodnak a recsegő gallyakon, és túl reményvesztettek ahhoz, hogy énekeljenek; a téli gombák fényes fodrai a foltos fatörzseken; a nyulak és a szarvasok ék alakú lábnyomai, a madarak szálkás nyomvonala, egy nyúl - sovány, akár egy szelet szalonna -, amint átszalad az ösvényen, ahol a bágyadt napsugár bepöttyözi a tavalyi páfrány rozsdabarna bozótját.
Amikor meghallotta egy távoli farkas dermesztő üvöltését, gyakorlott keze megragadta a kés nyelét, de színét sem látta farkasnak, sem pedig mezítelen férfinak, ám akkor zörgést hallott a bozótból, és egy teljesen felöltözött, igencsak jóképű fiatalember szökkent az ösvényre, zöld kabátban és széles karimájú vadászkalapban, vadmadarak tetemével megrakodva. A lány az ágak első zörrenésére a készre tette a kezét, de a férfi - amikor meglátta őt - fehér fogait megvillantva nevetett, és komikusan, de mégis hízelgőn, kissé meghajolt; a lány még sohasem látott ilyen pompás fickót szülőfaluja bárdolatlan népe között. Így hát együtt mentek tovább a sűrűsödő délutáni homályban.
Hamarosan úgy nevetgéltek és tréfálkoztak, mint régi ismerősök. Amikor a férfi fölajánlotta, hogy viszi a kosarat, a lány - bár a kése benne volt - odaadta neki, mert a fiatalember azt mondta, a puska megvédi őket. Amint besötétedett, újra havazni kezdett; a lány érezte, hogy az első pelyhek ráülnek a szempillájára, de már csak fél mérföld volt hátra, forró tea és szélesre tárt karok várják az elragadó vadászt csakúgy, mint őt.
A fiatalembernek figyelemre méltó tárgy volt a zsebében. Egy iránytű. A lány nézte a kis kerek üveglapot a férfi tenyerében, és bizonytalan kíváncsisággal figyelte a reszkető tűt. A férfi állította, hogy ez a tájoló biztonságban átvezette őt az erdőn vadászata során, mert a tű mindig hajszálpontosan elárulja, merre van észak. A lány ezt nem hitte el; tudta, hogy sohasem szabad elhagynia az ösvényt, mikor átmegy az erdőn, különben azonnal eltévedne. A férfi megint kinevette; csillogó nyálcsíkok tapadtak a fogára. Azt mondta, ha az ösvényről belevetné magát az őket körülvevő erdőbe, kezeskedik róla, hogy iránytűje útmutatását követve a sűrűben, jó negyedórával előbb érkezne a nagymama házába, mint a lány, aki végiggyalogolja a hosszú utat a kanyargós ösvényen.
Nem hiszek magának. Meg aztán nem fél a farkasoktól?
A férfi csak megérintette a puska fényes tusát, és vigyorgott.
Fogadjunk?, kérdezte. Csináljunk egy jó mókát? Mit adsz, ha előbb érek a nagymamád házába, mint te?
Mit szeretne?, kérdezte a lány ravaszul.
Egy csókot.
A paraszti csábítás közhelyei; a lány lesütötte a szemét, és elpirult.
A férfi a bozóton át ment, és magával vitte a lány kosarát, de ő - bár már felkelt a hold - elfelejtett félni a vadállatoktól, mert időt akart veszíteni, hogy a jóképű úr biztosan megnyerje a fogadást.
A nagymama háza egymagában állt, elég messze a falutól. A frissen hullott hó kavarogva szállt a konyhakertre, a fiatalember pedig kényeskedőn lépkedett a havas ösvényen az ajtó felé, mintha zavarná, hogy nedves lesz a lába, és magában egy kis dallamot dudorászva lógázta vadmadarait és a lány kosarát.
Halvány vérnyom az állán; evett egy falást a zsákmányból.
Ujjával kopogott az ajtón.
Az idő és törékeny nagyanyó háromnegyed részben már megadta magát a halálnak, melyet a csontjaiban bujkáló fájdalom ígért neki, és csaknem készen állt arra is, hogy teljesen beadja a derekát. Egy órája egy fiú jött a faluból, hogy éjszakára megrakja a tűzhelyet, és a konyhában most eleven tűz ropog. A nagyanyó jámbor öregasszony, a Biblia a társasága. A paraszti módra falnak tolt ágyban több párna támasztja a hátát, színes darabokból vart takaróba burkolózik, melyet még házassága előtt készített, sokkal régebben annál, hogysem érdemes volna emlékeznie rá. Két, májszínű foltoktól tarka bundás és fekete orrú porcelánkutya ül a tűzhely két oldalán. A kockás kövön élénk színű rongyszőnyeg. A nagy ingaóra a nagyanyót emésztő időt ketyegi.
Jámbor élettel tartjuk távol a farkasokat.
Szőrös ujjával kopogott az ajtón.
Én vagyok a kisunokád, utánozta magas hangon.
Nyomd le a kilincset, és gyere be drágaságom.
Felismerheted őket a szemükről, vadállati szemükről, éjszakai, pusztító szemükről, mely vörös, akár a nyers seb; hozzávághatod a Bibliádat, aztán a kötényedet, nagyanyó, azt hitted, hogy ez biztos ellenszere e pokoli fattyaknak... hívd segítségül Krisztust és az ő anyját és az összes mennyei angyalt, de semmit sem használ.
Vadállati pofája hegyes, mint a kés; leejti a szétmarcangolt, aranyszínű fácánköteget az asztalra, és drága kisunokád kosarát is lerakja. Ó, istenem, mit tettél vele?
Leveti az álruhát, az erdőzöld kabátot, a kalapot, melynek szalagjába tollat tűzött; csapzott haja fehér ingére omlik, és a nagyanyó látja, hogy tetvektől nyüzsög. Közben megmoccannak és sziszegnek a fahasábok; a hajába tapadt sötétséggel az éj és az erdő jött be a konyhába.
Kibújik az ingből. Bőre pergamen színű és -állagú. Göndör szőrsáv fut végig a hasán, mellbimbói érettek és sötétek, akár a mérgezett gyümölcs, de oly sovány, hogy megszámlálhatod a bőre alatt kiálló bordákat, ha elég időd marad rá. Kilép a nadrágból, és a nagyanyó látja, milyen szőrös a lába. Nemi szerve hatalmas. Ó, igen! hatalmas.
Az utolsó, amit az öreg hölgy e világból látott, egy fiatalember volt, aki parázsló szemmel, anyaszült meztelen közelített az ágya felé.
Amikor végzett vele, megnyalta a szája szélét, és gyorsan újra felöltözött, míg olyan nem lett, mint volt, mikor belépett az ajtón. Az ehetetlen hajat elégette a tűzön, a csontokat pedig belegyömöszölte egy asztalkendőbe, és elrejtette az ágy alá, a faládába, amelyben tiszta lepedőt talált. Ezt gondosan az ágyra terítette, az árulkodó foltos helyére, melyet berakott a szennyeskosárba. Fölrázta a párnákat, és kiporolta a színes takarót, fölvette a Bibliát a padlóról, és az asztalra tette. Minden olyan volt, mint azelőtt. Eltekintve attól, hogy a nagymama eltűnt. A fahasábok pattogtak a rostélyon, az óra ketyegett, a fiatalember pedig türelmesen, álnokul ült az ágy mellett, a nagyanyó főkötőjében.
Kop-kop-kop.
Ki az?, rebegi a nagymama öreges fejhangján.
Csak a kisunokád.
A lány tehát bejött, kis hóvihart hozva magával, mely vízcseppekké olvadt a kőkockákon, és talán kissé csalódott volt, hogy csak a nagymamát látja a tűz mellett üldögélni. Ám ő ledobta magáról a takarót, és az ajtóhoz szökkent, hátát nekivetette, úgyhogy a lány már nem juthatott ki.
A lány körülnézett a szobában, és észrevette, hogy még horpadás sincs a párna sima felületén, és hogy - első ízben látja így - a Biblia összecsukva fekszik az asztalon. Az óraütés úgy csattant, akár egy korbács. Ki akarta venni a kést a kosárból, de nem mert érte nyúlni, mert a szemek fogva tartották - az óriási szemek, melyek most mintha kivételes belső fénytől égtek volna, a tányér nagyságú szemek, s ezek a tányérok görögtűzzel, sátáni izzással voltak tele.
Milyen nagy a szemed.
Hogy jobban lássalak.
Az idős asszonynak semmi nyoma, mindössze egy ősz hajtincs, mely egy el nem égett hasáb kérgén akadt fenn. Amikor a lány ezt megpillantotta, tudta, hogy halálos veszedelemben forog.
Hol van a nagymamám?
Nincs itt senki, csak mi ketten, drágaságom.
Hatalmas üvöltés támadt most körülöttük, közel, nagyon közel, a konyhakertből, temérdek farkas üvöltése; tudta, hogy a legrosszabb farkasok belül szőrösek, és reszketett, holott egyre szorosabbra húzta magán a piros kendőt, mintha az megvédhetné őt, bár vörös, akár a vér, melyet ki kell ontania.
Ki jött el, hogy énekeljen nekünk?, kérdezte.
Ez a fivérem hangja, drágám; szeretem a farkasok társaságát. Nézz ki az ablakon, és meglátod őket.
A hó félig betemette az ablakot, és ő kinyitotta, hogy kinézzen a kertbe. A holdtól és a hótól fehér volt az éjszaka; a hóvihar körülkavarogta girhes, szürke fenevadakat, melyek kuporogva ültek a téli káposzta sorai közt, hegyes pofájukat a hold felé tartva és üvöltve, mintha a szívük szakadna meg. Tíz farkas; húsz farkas - annyi farkas, hogy a lány össze se tudta számolni őket, együtt üvöltve, mintha megőrültek vagy megtébolyodtak volna. Szemük visszatükrözte a konyhai fényt, és úgy világított, mint száz gyertya.
Szegény párák, nagyon hideg van, mondta a lány; nem csoda, hogy úgy üvöltenek.
Rácsukta az ablakot a farkasok gyászdalára, és levette piros kendőjét, melynek színe akár a pipacsé, akár az áldozaté, akár az ő havi vérzéséé, és - mivel félelme mit sem használt - már nem félt.
Mit tegyek a kendőmmel?
Vesd a tűzre, kedves. Nem lesz már szükséged rá.
Összetekerte a kendőt, és a lángok közé dobta, melyek azonnal elemésztették. Azután levette a blúzát; apró melle úgy világított, mintha a hó elárasztotta volna a szobát.
Mit tegyek a blúzommal?
Tűzre vele, kincsem.
A vékony muszlin úgy lobbant ki a kéményen, mint egy bűvös madár, és a lány most levette szoknyáját, gyapjúharisnyáját, cipőjét, ezek is tűzre kerültek, és örökre elenyésztek. A tűz fénye átvilágította a bőrét; már csak teste érintetlen burka volt a ruhája. Ily ragyogón s mezítelenül kibontotta haját az ujjával; haja oly fehér volt, mint odakünn a hó. Azután egyenesen a vörösszemű férfihoz lépett, akinek torzonborz sörényében mozogtak a tetvek; lábujjhegyre állt, és kigombolta az ing gallérját.
Milyen hosszú a karod.
Hogy jobban átölelhesselek.
Az ablak túloldalán a világ összes farkasa nászdalt üvöltött, amikor önként megadta a csókot, mellyel tartozott.
Milyen nagy a fogad!
Látta, hogy a pofa nyáladzani kezd, és a szoba megtelt az erdő Liebestodjának morajával, de az okos gyermek nem rettent vissza, még akkor sem, amikor elhangzott a válasz:
Hogy jobban fölfalhassalak.
A lány nevetésben tört ki; tudta, hogy ő senkinek sem tápláléka. A szemébe nevetett, letépte róla az inget, és a tűzre hajította, saját eldobott öltözékén parázsló nyomába. A lángok úgy táncoltak, akár a holt lelkek a Walpurgis-éjen, és az öreg csontok borzalmasan zörögtek az ágy alatt, de a lány egyáltalán nem törődött velük.
Ízig-vérig húsevő, csak a szeplőtlen hús engeszteli meg.
A lány majd ölébe fekteti a szörnyű fejet, kiszedi a tetveket az irhájából, és talán a szájába teszi és megeszi a tetveket, ha ő így parancsolja, akárha egy barbár esküvői ceremónián tenné.
A hóvihar hamarosan elül.
A hóvihar elült, és oly véletlenszerűen hagyott hófoltokat a hegyeken, mintha egy vak asszony terített volna rájuk takarót, az erdei fenyők felső ágai kifehéredtek, csikorogtak, megduzzadtak a hótól.
Holdfény, holdfény, lábnyomok összevisszasága.
Minden néma, minden mozdulatlan.
Éjfél, üt az óra. Karácsony van, a farkasemberek születésnapja, a napforduló ajtaja szélesre tárva; lépjenek be rajta valamennyien.
Lám! édesen és mélyen alszik a lány a nagyanyó ágyában, a gyöngéd farkas mancsai közt.
|