A völva jövendölése
Híven halljatok,
hõs törzsökök,
Heimdall sarjai,
hatalmasok s csekélyek.
Öldöklés Atyja,
sorjázzam-e sorsát
hajdan élteknek
emlékek õs ölérõl.
Emlékszem õsidõk
óriás eleire:
engem elfogadtak,
étekkel tápláltak;
látok kilenc világot,
lent kilenc ágát
fenséges mérv-fának,
föld vak mélyén.
Rege-idõn rég,
Ymir élt akkor,
nem volt homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült,
se fölöttünk ég,
nyílt varázsnyiladékban
fû nem feslett.
Majd Bur fiai
földet fakasztottak,
megformálták híven
a híres Midgardot;
délrõl nap verte
a külszín kövét,
zsendült mélyrõl
növények zöldje.
Délrõl a nap,
hold hév társa,
vetette jobbját
az ég ívére;
nap nem látta,
hol lelhetné házát,
csillag nem tudott
helyére találni,
hold nem tudta
helyes hatalmát.
Akkor a hatalmasok
helyet foglaltak,
ítélõ istenek szent,
sérthetetlen tanácsa:
éj és hajnal
ott nevet kapott,
reggelt s delet
illettek névvel,
délutánt és estét,
idõk mérésére.
Akkor az Idamezõn
összejöttek az ázok,
õk, kik oltárt ácsoltak
s szentélyt,
kovácsmûhelyt,
kincs készítésére
formáltak szerszámot,
fogókat szerkesztettek.
Udvaron, ostáblán
versengtek vígan,
nem vélték híját
arany holmiknak,
míg nem jött hozzájuk
három óriáslány,
irdatlan erõvel
óriások birodalmából.
Akkor a hatalmasok
helyet foglaltak,
ítélõ istenek szent
sérthetetlen tanácsa:
életre ki keltse
közülük a törpéket
Brímir vérébõl,
Bláin tagjaiból.
Mester ott közöttük
Mótszognir lett,
a többi törpe õt
s Durint követte,
ember-alakot
formáltak õk
földbõl, a törpék,
Durin tudta így.
Felbukkanó, Tovatûnõ
Északi és Déli,
Keleti és Nyugati,
Késleltetõ, Tolvajló
Sípoló, Surrogó,
Susogó, Sötétítõ,
Mélyvizi, Öregvizi,
Mézfarkas, Öregapó,
Vízbúvó, Varázsbotos,
Felszél-Fia, Fenyegetõ,
Kötekedõ és Kiáltós,
Tudor, Fürgeagy, Tûnékeny,
Sírlakó, Fényhozó
sorra a törpéket
- Hatalmast s Tanácstudót -
híven felszámláltam.
Leplezõ, Titkolózó,
Találó és Leleményes,
Heves és Körültekintõ,
Kész-kezû, Határozott,
Dolgos és Kürtfaragó,
Dalia-ész, Öböl-lakó,
Lápföldi, Föld-laki,
Tölgypajzsos - törpék.
Dolgunk már a törpéket,
Dvalin ténfergõit,
emberek értésére
Kérkedõig elõszámlálni:
kik sziklaházuk hagyva
lakhelyre leltek
mocsár tájain,
földnek tágas mezõin.
Ott sürgött Sarjasztó,
igyekezett Írhozó,
ott járt Termetes, Szálas,
Tündöklõ, Szertelen,
Gondûzõ, Gondozó
. . . . . . . . . . .‚ Apácska.
Álf és Ingvi,
társuk, Tölgypajzsos,
Hegyi és Hûshozó,
Bájoló és Bûvölõ:
él az emlékezetben,
míg világ a világ,
e kérkedõ sarjak
sora konokul.
Mindaddig, míg hárman
közeledtek a kíséretbõl,
jóságos, erõs ázok
jöttek a házhoz;
találtak a tenger partján
két kezdete-fát,
egy kõrist, egy szilt,
szabad sorsú sarjakat.
Lelkük nem lélegzett,
szavuk nem szólalt,
maguk nem moccantak,
ép színük elapadt.
Lett lélegzetük Ódintól,
szavuk szólalt Hõnirtõl,
Lódurtól meglódultak
s ép színük éledt.
Tudok egy kõrist,
neve Yggdraszill,
szép szál fehér fa,
nedvesség fürdeti.
Harmatot hullat
völgy-ölekbe:
örökzölden Urd
forrása felett áll.
Onnét e lányok,
titkok tudói,
hárman a tóból,
a fa tövébõl.
Egyik neve Urd,
másiké Verdandi
- rúnákat róttak -‚
Szkuld a harmadik,
tettek törvényt,
életre, halálra:
emberfiának
sorsot mondtak.
Emlékszem e világ
elsõ harcára:
Gullveig aranyasszonyt
lándzsákkal leszúrták,
és elégették
Ódin oltárán.
Háromszor hamvadott,
háromszor kelt holtából,
sorjában sokszor -
ma mégis él.
Heid, így hívta
minden háznép
a jártas völvát,
varázsvesszõs jósnõt;
elméket bûvölt
bûvös kötéssel,
csalárd nõk öröme
volt õ örökkön.
Akkor a hatalmasok
helyet foglaltak,
ítélõ istenek szent,
sérthetetlen tanácsa,
dönteni, sarcot
csak az ázok adjanak,
vagy a vérváltság
minden istent illessen.
Ódin odavágta
lándzsáját, hol a harc dúlt
- a népek elsõ
evilági csatája -‚
az ázok várfala
már le is omolt,
a teret a harcias
vánok tiporták.
Akkor a hatalmasok
helyet foglaltak,
ítélõ istenek szent,
sérthetetlen tanácsa:
ki mérgezte meg
a levegõeget,
s ki adta óriásoknak
Ódin asszonyát.
Csak Tór dúlt-fúlt
vak dühében
- ritkán türelmes,
ha ily hírt hall.
Esküt szegtek meg,
szent egyezséget,
nemrég köttetett
ünnepélyesen.
Tudja, Heimdall
hangja hol rejlik,
fényt keresõ
dicsõ fa tövén.
Lát vízesést növekedni,
zajlik nagy árral:
Öldöklés Atyjának
zálogából. - Mit tudtok még?
Egymaga ült kinn,
hogy az öreg jött,
Yggr sarja,
ránézett s szólt így:
Mért engem kérdeztek?
Mért tesztek próbára?
Mindent tudok, ó, Ódin,
szemed hol rejted:
Mímir fenséges
forrásának mélyén!
Mímir minden reggel
így merít mézsört
Öldöklés Atyjának
zálogából. - Mit tudtok még?
A Hadúrtól gyûrût
s nyakperecet kapott:
jártas jövendölésért,
vesszõ varázsáért,
túljáért világoknak,
mit tudva vallat.
Látott valkûröket,
messzirõl lovagoltak,
készen akár
a gótok földjéig;
Szkuld pajzzsal jött,
követte Szkögul,
Gunn, Hild, Göndül
és Geirszkögül.
Sorban, ím, hölgyei
a Seregek Urának,
föld felett lovagolni
kész valkûrlányok.
Láttam Baldrnak,
véres istennek,
Ódin vérének
kimért sorsát.
Földeknek fölébe
növekedve állt,
finom s gyönyörûszép
fagyöngy.
Ennek hajtása
- volt bármi zsenge -
veszélyes nyíl lett,
Hödr röpítette.
Baldr fivére,
hamar születvén,
Ódin egy-éjt élt fia,
harcba szökkent.
Keze mosatlan,
feje fésületlen,
míg máglyán nem látta
Baldr ellenségét;
csak Frigg siratta
Fen csarnokában
Valhalla végzetét. - Mit tudtok még?
Látott völgykatlan ligetén
megkötözött, csalárd
alakot: ott hevert,
Loki hasonmása.
Ott ül Szigün,
süpped bánatba,
bánkódik férje miatt.
- Mit tudtok még?
Folyó fakad keletrõl,
méreg-völgyeken át,
kaszával-karddal,
Vad, ez a neve.
Állt északnak,
holdsötét földeken,
Szindri törzsének
arany csarnoka.
Egy másik ott állt
Nem-Hûlõ-Hegyen,
sörcsarnok, Brímir
nevû óriásé.
Látott termet
naptól távolt,
Tetemek Partján
északi-ajtóst.
Méreg hullt ott
a tetõ hasadékán,
teli a fal körben
kígyógerinc-fonadékkal.
Vergõdni látott,
sebes sodrásban,
hamis esküvõket,
elvetemült ölõket,
mások asszonyát
megrontókat.
Ott szívta a holtak
tagjait Nídhögg,
farkas-szaggatta
férfiakét. - Mit tudtok még?
Ült keleten az öreg,
a Vaserdõben,
táppal táplálta
Fenrir fiait.
Közülük fog majd
kiválni egykor
a nap tolvaja,
trollbõrbe bújik.
Elhunytak húsa-vére
eltelít engem,
vér vöröse szinez
isten-székhelyet.
Nap fénye feketül
nagy nyarak során,
viharok vérszomja támad.
- Mit tudtok még?
Ült a sír halmán,
hárfa húrját verve
az óriásnõt õrzõ
víg Eggdér.
Feje fölött, bitófák
erdejében vad,
vörös kakas
kiabált, Fjalar.
Az ázokra kárált
Aranytaraj,
õ keltegeti, a Hadúrhoz
küldi a hõsöket.
Rikoltoz még egy,
a föld rögei közt,
feketés-vörös kakas
Hél hodályain.
Vonít Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál,
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövõben
- õs tudások tudó õ -
hatalmasok hulltát,
gyõzelemistenek gyászát.
Fivér fivérrel vív,
vért ont s öl,
romlik rokonok
békés barátsága.
Világ vad kora jön,
házasságtörõké,
bárd-kor, kard-kor,
pattanó pajzsoké,
orkánok s ordasok kora,
felõrlõdik a föld,
iszony-emberekkel
elvész e világ.
Mímir fiai futnak,
kimért sors közelít
a viadalos-sereges
Visszhang Kürtjéhez.
Fújja harsányan Heimdall,
fennen a kürt leng,
Ódin akkor
Mímir fejével szól.
Megremeg Yggdraszill,
a magas kõris,
jajdul agg törzs s ág,
szabadul az óriás.
Hél útjára rettegve
hágnak a hõsök,
míg Szurt lángja
mindent elnyel, felemészt.
Vonít most Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál,
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövõben
- õs tudások tudó õ -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát.
Keletrõl Hrím jön,
kezén harc pajzsa,
Jörmungand gyûrûzik
õrjöngõ gyûlölettel.
Hullámot hány a kígyó,
sas rikolt, tép rontva,
éjsápadt tetemeket,
körömhajót.
Keletrõl hajó jön,
hozza majd Muszpel népét,
közelít velük a vízen
a kormányos Ioki.
A szörny fia mind,
Óriásfarkas nyomán.
Ott van velük Bileiszt
nagy testvérbátyja.
Ázok közt mi készül?
Álfok közt mi készül?
Óriás-ország zajong,
zúdul tanácsba,
törpék tépelõdnek
kõ kapuk elõtt
- sziklafal ismerõi.
- Mit tudtok még?
Délrõl Szurt jön,
ágak dúlásával,
kardján öldöklõ
Istenek tündöklése.
Sziklák omlanak,
óriásnõk tûnnek,
hõsöktõl Hél útján
a menny meghasad.
Akkor beteljesül
Hlín második bánata,
és indul Ódin
farkassal víni,
és Beli gyilkosa
a deli Szurtra ront.
És Frigg szerelme
e harcon hull el.
Jön fia akkor
a Gyõzelem Atyjának,
Vídar, s tör az öldöklõ
szörny szörnyû vesztére.
Kardját szalasztja
Hvedrung fiának
torkába, szívig:
bosszulja szülõjét.
Jön sarja akkor
a hõs Hlódünnek,
Ódin fia ordas
farkasra halált hoz.
Ölni õrjöngve
Midgard õrzõjét,
- minden hõs elhagyja
lakhelyét majdan; -
lép kilenc lépést,
Fjörgun fia, sebben,
vissza a szörnytõl,
mely állja az átkot.
Feketül a nap fénye,
a föld tengerbe tünik,
fogynak az égrõl
az égõ csillagok,
tombolnak párák
tüzek poklaként,
forróság fojtja
fönn a magasságot.
Vonít most Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál,
törik a bilincs,
s tüstént fut Fréki.
Látom messzibb jövõben
- õs tudások tudó õ -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát.
Látja, másodjára
emelkedik föl
tenger teljébõl
föld örök zöldje.
Vízesések zuhognak,
fenn sas surrog,
vájt kövû hegyrõl
halra vadászik.
Összegyûlnek az ázok
az Idamezõn,
s a roppant földövrõl
beszélnek egyre,
emlékezvén
nagy eseményekrõl,
Fimbultír egykori
rúnáit felidézik.
Ott a fûben
újra fellelik
a tündöklõ
arany táblákat,
csodálhatják elmúlt
idõk csodáit.
Vetetlen földek
fordulnak termõre,
a rossz jóra válik,
Baldr visszatér.
Hödr és Baldr lakja majd
Hropt gyõzelmi lakát,
gyilkolás-istene szentélyét.
- Mit tudtok még?
Húz akkor Hõnir
végre sors-vesszõt,
két fivér fiai
lakuk felépítik,
széles szél-földön.
- Mit tudtok még?
Lát csarnokot állni,
napnál csodásabb,
teteje arany,
így áll Gimlében.
Ez lesz lakhelye
hív harcosoknak,
derekas mind, míg él,
dicsõ öröm övezze.
És akkor eljön
az a Hatalmas,
aki mindenek ura
és ítélõje lészen.
Eljön a sötét
sárkány, közelít
a csillám kígyó,
holdsötét csúcsokról,
szárnyán hordja
mezõkön áthaladván
a holtakat Nídhögg -
és most õ elmerül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
