Loch Ness-i szörny

Bár Loch Ness Nagy-Brittania legnagyobb tava, gyönyörű és a skót történelmet idéző táj övezi, mégsem ez jut az emberek eszébe, ha a nevét hallják. Inkább egy olyan rejtélyes állat, amely létezésének valós vagy valótlan voltától függetlenül műfajt teremtett. Bár a Loch Ness-i szörny téma virágzása az 1930-as években kezdődött, a hagyomány jóval korábbra nyúlik vissza.

Az első írásos emlék i.sz. 565-ből származik, mikor Szent Kolumba misszionáriusi tevékenységét végezte a vidéken, amelyet akkor a világ északnyugati határának tekintettek. Az utóbb Írország és Skócia védőszentjeként tiszteletet szerző bencés apát egy ízben átkelve a tavon találkozott annak szörnyével is. Mikor hajójával elindult, az egyik követője utána akart úszni, de ebben egy hirtelen felbukkanó szörnyeteg állat megakadályozta és elnyelte. Szent Kolumba csendre intette híveit, majd Krisztus nevében rendreutasította a fenevadat, aki mintha kötélen húzták volna vissza, alábukott, és a megtámadott ember sértetlenül megúszta a kalandot.

Ismerve az ősi kelta és az azon felülkerekedő keresztény vallás kapcsolatát, ez a történet inkább szimbolikusnak fogható fel. Az ősi vallások ugyanis a folyókat és tavakat a másvilágba nyíló csatornáknak tekintették, azokat gyakorta személyesítették meg istenekként, illetve szörnyekként. Ezen szörnyek visszavonulásra való késztetése a keresztény vallás győzelmét mutatta, amelyet a fenti jelenet is jól példáz.

Loch Ness esetében azonban a szörny képzete makacsabbnak bizonyult, mint máshol. A középkorban folyamán is rebesgették a helybeliek, hogy valami furcsa szerzet lakozik a tóban, a tudósítások a XIX. században megszaporodtak. D. Mackenzie 1871-ben egy felfordult hajóra emlékeztető lényt látott a tiszta látási viszonyok között tekergőzni a vízben. Roderick Matheson 1885-ben a leghatalmasabb lényként írta le, amelyet valaha is látott, amelynek nyaka a lóéra emlékeztetett, beleértve a sörényt is. Alexander Macdonald viszont a szalamandrához hasonlította az általa látott állatot. Duncan Macdonald egy elsüllyedt roncs után kutatva merült alá a tóban, majd miután vészjeleket adott, és felhúzták, rémülten számolt be egy óriás békáról. Többet nem is volt hajlandó lemerülni a tóba.

Az ehhez hasonló megfigyelések továbbra is folytatódtak, világhíressé a rejtélyes lény az 1930-as években vált. Ekkor jelentős útépítési munkálatok kezdődtek a tó körül, és jelentősen megszaporodtak a találkozások, amelyeket már az újságok is felkaptak és világgá kürtöltek. A korszak kezdetét az a cikk jelentette, amely az Inverness Courier 1933. május 2-i számában jelent meg. A tudósítás John és Donaldina Mackay megfigyeléséről szólt, akik az újonnan épült úton haladva a tó északi partján, a vízben egy hatalmas, bálnára emlékeztető testre lettek figyelmesek. Ezután csak ebben az évben 50 hasonló esetről számoltak be. A tavat ellepték a szörnyvadászok, fellendítve a helyi idegenforgalmat, George Spicer és neje hazafelé autózott hajnali 4 órakor, egy fura állatot láttak, amint a tó irányába átszeli az utat, körülbelül 180 méterre tőlük. A fatörzsre emlékeztető valami nem hüllőszerűen, hanem hullámzó mozgással haladt előre, boltíves tappancsain támaszkodva. Előbb 2 méteresre becsülték az állatot, a későbbi visszaemlékezéseikben idővel az állat is megnőtt, közel 10 méteresre. Bár felgyorsítottak az autóval, hogy közelebbről is megnézzék az állatot, de az gyorsabb volt, és eltűnt az útszéli páfrányokon átgázolva. A leírásuk szerint a szörny elefántszürke volt, és úgy tűnt, mintha valamit vitt volna a hátán, utóbb az feltételezték, hogy a farka kunkorodott vissza.

Miután a fenti eset megjelent a sajtóban, rengetegen jelentkeztek, hogy övék az elsőség a szárazföldi megfigyelésben. A legpontosabb leírást Margaret Munro közölte, akinek volt ideje megfigyelni az állatot, legalább 25 percig vélte látni azt a parton. Zsiráfszerű nyaka volt és a sötétszürke test arányaihoz képest nevetségesen kicsi a feje. A mellrész alul fejér, a bőre, mint az elefánté. Tisztán látszott a két igen rövid mellső lába vagy uszonya. Az állat mindig a napfény felé fordult, és két nagy púpot tudott képezni a hátán. Végül lehajtotta a fejét, csendesen bement a vízbe, és eltűnt.

1933-ban A. Palmer mérnök a parton sétálva is egy hasonló lényre lett figyelmes tőle 100 méterre, a vízben úszva. Az általa leírt fej lapos fekete csészére emlékeztetett, csigák szarvához hasonlító kinövésekkel. 1933-ban már el is készült az első Nessie-fotó, amely alapján a szörny egy nagy, kígyószerű teremtmény. Egyesek szerint, mert elég nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy állatot lássunk a képen.

A nagy felhajtásra a British Museum és más tudományos intézmények szakemberei is igyekeztek elméletekkel szolgálni. A leggyakoribb érvelés a hallucináció, tömeghipnózis volt, illetve előkerült egy másik, ma is használatban lévő érv D.M.S. Watson professzor részéről, mely szerint a szörny nem más, mint átázott tőzeg, amelyik fel-le süllyed illetve emelkedik a szokatlanul mély tóban.

Az első használhatóbb felvételt R.K. Wilson ezredes készítette 1934-ben, amely fotó azóta is fő illusztrációja a Nessie-sztorinak. Utóbb elterjedt a hír, hogy Wilson halálos ágyán beismerte a fotó hamis voltát (azt egy makettről készítette), de sokan kétségbe vonják, hogy a hír igaz. Azzal érvelnek, hogy a 4 fotón (amelyből csak kettő volt éles) a nyak különböző helyzetekben áll, valamint úgy számoltak, hogy körülbelül 130 centiméter magas lehetett, kb. 120-130 méter távolságból fényképezve.

1936-ban közel 50 ember egyszerre látta a szörnyet (több egymást követő busz utasai). Bár távcsöveik voltak, képrögzítő eszközük nem. A szokásos beszámolókkal szolgáltak: hosszú nyak, púpok a háton

Habár a negyvenes és ötvenes években is folytatódtak a megfigyelések, a sajtóban ekkor más, a Nessie megfigyeléseknél sokkal borúsabb események kaptak publicitást. A második Nessie-korszak a 60-as években kezdődött. 1971-ben még egy pap, Gregory Brusey atya megfigyelése is helyt kapott az újságok címoldalán, aki a parttól 100 méterre, körülbelül 20 másodpercig látta a szörny púpjait és hosszú nyakát. Egy német apáca és barátnője, Mrs. Roberston 1975-ben találkozott Nessie-vel. Volt kamera is náluk, de a felvétel elmaradt, mert az apáca a filmezés helyett inkább imádkozásba fogott.

Több filmfelvétel is készült a lényről, ezek közül Tim Deansdale felvétele kavarta a legnagyobb vihart, aki egy bivaly nagyságú, sokáig a víz felszínén lebegő állatot filmezett 1960-ban. 1963-ban robbantásokkal próbálták a felszínre csalogatni Nessiet, amely sikerült is, ugyanis 5 nap alatt 40 alkalommal bukkant fel, sőt, még filmfelvétel is készült róla.

A megfigyelések ma is folytatódnak, eltérő éves gyakorisággal. 11 ezerre becsülik azok számát, akik látni vélték a szörnyet, de többségük nem akarta, vagy nem merte nyilvánosságra hozni a találkozásukat. A csúcstartó az az Alex Campbell lehet, aki a harmincas években 18 különböző alkalommal is látta a lényt.

1976-ban Anthony Doc Shields állt elő egy Nessie fotóval, amely eddig a legjobbnak számít. Olyannyira jónak, hogy sokan hamisítványnak tartják a szemtanuk leírásának amúgy teljesen megfelelő állatot mutató fotót. A gyanú nem véletlen, számtalan fotóról derült ki utólag, hogy makettekről készült hamisítvány. Többek között Frank Searle jeleskedett ilyen fotókkal előrukkolni.

Több kutató expedíció is indult, hogy lezárja az ügyet, egyre modernebb technikával felszerelve. 1970-es évek elején egy kéthetes kutatás során hús csalétekkel próbálták elkapni az állatot, de semmi sem történt. Hazatértük után hallották az expedíció résztvevői, hogy a kutatás helyszínéhez közel, a Snowdrop nevű halászhajó legénysége két marakodó állatot vett észre. David James légi fényképes felderítéssel próbálkozott, de perdöntő bizonyítékkal ő sem tudott szolgálni, azon kívül, hogy valami azonosítatlan objektum van a tóban.

1968-ban a birminghami egyetem két munkatársa Tucker, és Braithwaite , majd 1970-ben az amerikai Robert Love végzett ultrahangos víz alatti vizsgálatokat, amelyek olyan mozgásokat észleltek, amelyek nagyméretű testekre utaltak.

1970-től kezdve Robert Rines kutatócsoportja közel 350 napot töltött a tónál, hogy megoldja a rejtélyt. Az akkori legmodernebb technikával dolgozó társaság megállapította, hogy a tó sziklafalában hatalmas üregek vannak, és a tó mélyén a látótávolság rendkívül kicsi. 1972. augusztus 8-án, 1 óra 40 perckor a szonár egy közel 7 méteres objektum felbukkanását jelezte. A szonárképen később egy menekülő lazac tűnt fel, majd ismét a nagy termetű valami, amelyet egy másik is követett. Az utóbb laboratóriumba küldött szonárképek vizsgálata utólag is igazolta a megfigyelést, vagyis két olyan objektumot, amelyeknek 3 méter hosszú nyúlványa van. Több víz alatti felvétel készült, amelyek a számítógépes elemzés alapján egy 2 méteres, uszonyhoz hasonló tárgyat mutatnak, feltételezhetően a jobb hátsó végtagot.

Rines-éknak ezek után több más felvételt is sikerült készíteniük az állatról, pontosabban annak részeiről. Ezek alapján el is nevezték az állatot rombusz uszonyú Nessie szörnynek (Nessiteras rhombopteryx), amelyból szerintük 20-30 egyed élhet a tóban. Bár 1975. decemberében egy edinburgh-i tudományos szimpóziumon elő akarták adni az eredményeiket, az előadásból nem lett semmi, sőt a tudományos közélet felháborodásának következményeként a Skót Tudományos Akadémia az Edinburgh-i Egyetem és a Heriot-Watt Egyetem megvonta a támogatását a projektől.

A további kutatásokat emiatt főként amerikai egyetemek (Harvard, Cambridge, Smithsonian Intézet), a Brit Természettudományi Múzeum és a New York Times kezdte el finanszírozni. 1987 Robert Rines is visszatért, még modernebb eszközökkel, de nem sikerült perdöntő bizonyítékkal szolgálnia, mint ahogy a többi kutatóexpedíciónak sem.

2003-ban a BBC végeztetett egy rendkívül részletes megfigyelést a tóban, amelynek eredménye, vagyis eredménytelensége alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a lény nem létezik.

A legtöbben hüllőnek, vízi dinoszaurusznak tartják a lényt. A 70 millió éve kipusztult Plesiosaurusok fennmaradt rokonának vélik a szemtanúk leírásai alapján. Mások szerint óriási angolnáról van szó, bár a tanúk leírása a legtöbb esetben nem illik erre a halra.

Van, aki ősi cetek, mint a Zeuglodon vagy a Basiosaurus rokonának véli. Ezek a megnyúlt cetek azonban jóval nagyobbak és más alakúak, mint amilyennek Nessie-t leírták.

Tehát a hívők szerint a Plesiosaurus a megoldás a kérdésre. Az ellenvetés azon tény mellett, hogy az már több millió éve kipusztult, az, hogy ezek a hüllők tüdővel lélegeznek, tehát sokszor fel kell merülniük levegőt venni, így többször kellene őket látni. Az ötletet támogatók erre úgy felelnek, hogy ma is élnek olyan tengeri hüllők (teknősök), amelyek órákig bírják a víz alatt. Loch Ness zavaros vízében is messzire elhallatszik minden hang, így van lehetősége Nessienek olyan helyen levegőt vennie, ahol nincsen a közelben emberi veszély.

A szkeptikusok másik fő ellenvetése az, hogy nem csak élő példányt nem sikerült még találni, hanem tetemet és csontot sem. Emellett szerintük a Loch Ness-i tó nem is lenne képes eltartani a faj fenntartásához nélkülözhetetlen minimum 10 egyedből álló populációját egy ilyen hatalmas állatnak. Az általuk kínált megoldások a következők:

Adrian Shine szerint egy óriás balti tok lehet a megfigyelt állat, amely akár 300 kg is lehet. Később megváltoztatta az álláspontját, és szerint víz alatt áramlatok tréfálták meg a szemtanúkat.

Luigi Piccardi olasz geológus is hasonlót feltételez, szerint a földmozgások keltette áramlatok, óriás buborékok keltik a szörnyszerű hatást.

Vannak, akik a vidrákat teszik felelőssé a megfigyelésekért, mert ahogy sorban úsznak egymás után, egy állatnak tűnnek. Mások cetnek vagy fókának tartják.

A rejtély továbbra sem megoldott, ha nem is létezik Nessie, akkor mit és miért véltek szörnynek az emberek? Mindenesetre a turizmus virágzik, több millió fontnyi bevételt hozva a helyieknek