A valódi vámpír
Írta: Salem
A mai világban talán a leghíresebb szörnyeteg a vámpír. A leírás többnyire hasonló: a vámpírok halott (vagy tetszhalott) emberek, általában több évszázada meghalt arisztokraták, akik éjszaka teljes fizikai valójukban kimásznak a sírjukból, nyakon harapják az embereket, és kiszívják a vérüket. Ha kell, denevérré változnak; félnek a fokhagymától, a napfénytõl és a kereszt látványától; szülõföldjükben kell nyugodniuk; bárki, akit megharapnak, maga is vámpírrá változik; és a vámpír-öles legelterjedtebb módja a szívükbe döfött fakaró. Ez a lista érdekes fényben tünteti fel jelenlegi kultúránkat, viszont nem sok köze van magához a vámpírsághoz, hiszen az elõbbi "tulajdonságok" közül csak kettõ jellemzi az igazi vámpírokat.
A hagyomány szerint a vámpírok általában nem harapják nyakon az embereket, és sokan közülük egyáltalán nem isznak vért. A folklór tipikus vámpírja életében nem arisztokrata, hanem paraszt volt, aki a napokban halt meg, nem pedig valamikor az özönvíz elõtt. A vámpíroknak gyakorlatilag semmi közük sincs a denevérekhez, a vallási szimbólumok iránt közömbösek, és nincs szükségük az anyaföld egy darabkájára sem. A vámpírtámadás legtöbb áldozata meghal, és úgy is marad, bár az igaz, hogy a vámpírok áldozatainak nagyobb az esélyük, hogy maguk is vámpírokká váljanak. A vámpírok elpusztításának klasszikus módja az elégetés, akár fakaróval, akár anélkül.
Még a modern, amerikai vámpírdefiníció legalapvetõbb állítása - a vámpírok olyan tetszhalott testek, akik ide-oda bolyonganak az éjszakában - is ellentmond számos hagyományos beszámolónak, amelyek szerint a vámpírok szellemalakban utaznak, míg testük békésen pihen a sírjukban. A hagyományos és a modern vámpírképben tulajdonképpen csak az az elképzelés közös, hogy a fokhagyma és a napfény hatékony védelem.
Sok helyen úgy tudják, hogy a vámpír állatalakot öltve látogatja meg áldozatait; ez az állat a legtöbb esetben egy hatalmas denevér. Ez az elképzelés valószínûleg onnan ered, hogy a denevérek kizárólag éjjel járnak vadászni, gyakran tanyáznak romos kastélyokban és kriptákban, ráadásul léteznek olyan denevérfajok is, amelyek vérrel táplálkoznak. Ezek a Desmodusok nemzetségébe tartozó, Dél-Amerikában élõ vérszívó denevérek, és a velük való kellemetlen találkozások igen kedvelt témái a régebbi útleírásoknak.
Ezek a hiedelmek bizonyítják, hogy mennyi ereje van az irodalomnak. A leghíresebb mû Bram Stoker Drakula címû regénye. Majdnem minden, ami ma a vámpírokról elterjedt Mr. Stoker elméjének kiváló terméke. Drakula alakja persze tökéletesen kitaláció, mert az említett gróf valóságban herceg volt, s Wallachiában élt, nem Erdélyben. Stoker könyvén kívül pedig nincs máshol utalás rá, hogy vámpír lett volna. A nevét pedig Dragwlya-ként írta alá. Romániában pedig a törökök elleni harc hõseként tisztelik. Ám a legelsõ vámpírregényt dr. Polidori írta 1816-ban, a The Vampire-t. A következõ Thomas Presket Prest könyve volt, a Varney, the Vampire or the Feast of Blood (Varney, a vámpír, avagy a vértivornya) 1847-ben. Csak ezek a könyvek után kezdõdtek a nagysikerû vámpírregények. Bram Stoker ezek után adta ki 1897-ben a Drakulát.
A mai korban a vámpír persze átalakult csábító alakká, s az emberek persze vonzódnak is hozzá. Az igazi vámpírt persze jobb elkerülni, mert annyira vonzó -ahogy John Michael Greer mondaná-, mint a bubópestis és annyira szexi, mint a vérivó menyét.
A vámpír eredete
A vámpírhit õshazája Délkelet-Európa, a Balkán-félsziget középsõ része. Már a régi Görögországban is létezett egy vámpírhoz hasonló vérszívó lény, a broncolaia vagy bourkabakos (vagy brukolakhosz). Ez a név valószínûleg azonos eredetû a farkasember szláv nevével, a vlkodlakkal vagy vukodlakkal. Érdemes megjegyezni, hogy Délkelet-Európában igen elterjedt az a nézet, mely szerint a farkasember a halála után vámpír lesz.
A porphiria
A nyolcvanas évek elején David Dolphin, kanadai biokémikus állt elõ azzal az elmélettel, hogy A nyolcvanas évek elején egy kanadai biokémikus, Dávid Dolphin egy új és igen meglepõ teóriával állt elõ a vámpírokkal kapcsolatos fantasztikus híresztelések, bizarr népi hiedelmek és szokások, valamint az egykori, hitelesnek tûnõ beszámolók rejtélyeinek magyarázatára. Elmélete, amelyet az International Herald Tribune cikke alapján ismertetünk, röviden így foglalható össze:
A vámpírokról keringõ történeteket vagy legalábbis ezek egy részét semmiképpen sem szabad csupán a képzelet termékeinek tekinteni, mert igenis léteznek vérszívók, akik egy örökölhetõ betegség, a porphiria áldozatai. 200 000 ember közül egy szenved e kórban, bár a betegség tünetei nem mindig nyilatkoznak meg a regényekbõl és filmekbõl ismert végletes formában. Az elõrehaladott stádiumban lévõ betegek külsejükben egyfajta átmenetet képeznek a vámpírok és a szõrös képû farkasemberek között. A porphiriában szenvedõk érzékenyek a fényre, ezért csak a sötétben merészkednek ki a szobájukból. A fény hatására ugyanis fájdalmas fekélyek, sebek képzõdnek a testükön, szõr burjánzik az arcukon.
Orruk, ujjaik megcsonkulnak, ajkuk és fogínyük összezsugorodik, így fogazatuk a ragadozókéhoz válik hasonlóvá. Régen a közösség által megvetett és elüldözött porphiriások napközben valószínûleg gyakran húzták meg magukat olyan árnyékos helyeken, mint egy öreg kripta vagy egy romos ház pincéje. A betegség áldozatainak vörösvértesteibõl hiányzik a vastartalmú, oxigént szállító vérfesték, ezért - legalábbis Dolphin szerint - elképzelhetõ, hogy a környezetükben élõk vérének kiszívásával akarják pótolni azt, aminek a termelésére a saját szervezetük nem képes. A biokémikus igazat ad a néphitnek abban, hogy a fokhagyma távol tartja, elûzi az ilyen vérszívókat a háztól, mert az erõs szagú növény olyan kémiai anyagokat tartalmaz, amelyek súlyosbítják a betegségük tüneteit.
A David Dolphin felfedezéseit megvitató Los Angeles-i tudományos értekezleten dr. Nathan Bass professzor kijelentette, hogy kételkedik az elmélet igazságában. Egyetlen olyan porphiriában szenvedõ beteget sem ismer, aki más vére után sóvárogna, s arra sincs adata, hogy az ilyen betegek kórtüneteit a fokhagyma súlyosbítaná.
A valódi vámpír
Talán a vámpír az egyik legveszélyesebb szörnyeteg, amivel a mágus vagy boszorkány találkozhat. Ez egy ragadozó szellem, aki azért öl embert, hogy saját létét meghosszabbítsa. A legtöbb lényt általában meg lehet fékezni mindenféle komoly erõfeszítés nélkül, mágikus védelem, elûzés vagy elõvigyázatosság útján, vagy csupán egyszerûen békén hagyva.
A vámpírt el kell pusztítani, különben újra és újra ölni fog. Félreértés ne essék, itt már nem is azokról az emberekrõl szólok, akik kedvelik a klasszikus vámpírstílust. Akik külsejükben és életmódjukban öltik fel a "vámpírságot". Itt a valódi vámpírszellemekrõl van szó. A modern vámpírkép majdnem minden részletét a képzelet szülte, s nem a néphagyományból ered.
Hogy tökéletesen megértsük a vámpírság miben létét, jobb ha az egyiptomi kultúrához folyamodunk. Az egyiptomiak igen részletesen foglalkoztak a halál megismerésével. Ennek ékes bizonyítéka a Pert em Hru, a Nappali jelenések könyve, vagyis a Halottak könyve.
E hitvilág középpontjában az a tanítás állt, hogy minden emberben több lélek, illetve spirituális aspektus lakozik egyiptomi gondolkodás a két legfontosabb lelket kának és bának nevezte, ami külön-külön majdnem pontosan megfelel a mai, modern, mágikus elmélet asztrál- és étertest fogalmaknak. Az egyiptomi tanítás szerint a bát nem korlátozta a fizikai test, így távoli helyekre is eljuthatott. Szimbóluma az egyiptomi mûvészetben az emberfejû madár, amely az asztrálutazás hatalmát ábrázolja. Vele szemben a ka nagymértékben függött a fizikai testtõl, csak rövid távolságokat tehetett meg nélküle, rendszeresen vissza kellett térnie hozzá, és ha a fizikai test elpusztult vagy megbetegedett, a ka vele együtt hall. Az egyiptomi tanítás szerint a fizikai halált úgy lehetett túlélni, ha a kát sikerült életképes állapotban tartani. Ehhez elõször is a fizikai testet kellett a lehetõ legtovább megõrizni, ez vezetett el az azóta is felülmúlhatatlan mumifikáló technikák kifejlesztéséig. Másodszor a mágia segítségével ki kellett nyitni a ka száját, hogy táplálkozni tudjon, harmadszor pedig rendszeres áldozati étkekkel kellett ellátni, hogy ne sorvassza el az éhség.
Tehát a modern mágia nyelvére lefordítva: a kát folyamatosan étellel és itallal látták el, amelybõl az éteri energiát nyert, hogy minél tovább életben maradjon, és ne szenvedje el a Második Halált (azt a folyamatot, amelynek során az emberi lélek leveti étertestét, és megkezdi túlvilági életét). Ezért minden egyiptomi sírjához, aki megengedhette magának a mumifikálást, kapcsolódott egy ka-szentély is, ahol legalább egy ka-pap mindennap áldozattal táplálta a halottak kaját. Ha a ka nem kapott többé felajánlást, különösen csúf sors várt rá. Ahogy azt a Halottak Könyvének 52. és 53. fejezete egyértelmûen kimondja, az ilyen kának az éj leple alatt ki kellett merészkednie a sírjából, és azzal táplálkoznia, amit éppen talált, tehát legtöbbször ürülékkel és vizelettel, az alacsonyabb szintû éteri energia két könnyen elérhetõ forrásával.
Ezek az éhezõ kák meztelenül vagy szemfedõjükbe burkolózva bolyongtak az éjszakában, és a halvány fény miatt, amely belõlük sugárzott, khunak, 'világítónak' hívták õket. Nem minden khu érte be a mocsokkal, néhányan az élõk házaiba törtek be, ahol fizikai vagy elmebetegségeket okoztak. A Halottak Könyvének az egyik fejezete mintha arra utalna, hogy a khu akár közvetlenül is rátámadhat az emberre, és kiszívhatja a vérét. A rendszer valamikor nagyon jól mûködött, így rendkívül nehéz volt biztonságosan abbahagyni. Ugyanakkor az áldozatok és a ka-papok fenntartási költsége akkora anyagi teherré vált, hogy számos nagy egyiptomi dinasztia bukásához vezetett. Ám a rendszer egészen a 6. századig megbízhatóan mûködött, amíg Egyiptom perzsa fennhatóság alá nem került. Sõt, egyes helyeken egészen a kereszténység térhódításáig fennmaradt.
A világ több országában is feltûntek ezek a léleknek felajánlott áldozatok, s mumifikációk, ám késõbb inkább a test elpusztítására törekedtek és nem a konzerválásra. Aztán a kereszténység Európában és Ázsiában a buddhizmus a sírdombokra, sírhalmokra váltotta az égetést. Nem nehéz kitalálni mi történt. Az egyiptomi khuhoz hasonlóan, más ókori kultúrák éhezõ étertesteinek is ki kellett merészkedniük az éjszakába, hogy táplálékhoz jussanak. A táplálékot lassan az élõk jelentették.
Úgy tûnik, a vámpírság kialakulásának két, egymástól valamennyire különbözõ hagyománya volt. Mindkettõt ugyanazok a történelmi és mágikus erõk irányították, azonban más körülmények formálták õket a két fõ területen, ahol a vámpírság virágzott. A kínai, izzó, vörös szemû, hosszú karmú vámpír, a csiang si, nem azonos a kelet-európai nosferatuval, nachzererrel vagy a vampirral. Ennek ellenére a szörnyekkel foglalkozó, hatalmas kínai irodalom csiang sirõl szóló fejezetei egyértelmûvé teszik, hogy a két vámpírtípus ugyanannak a szörnyetegnek a variánsa. (Például a csiang si ellen ugyanannyira hatékony a fokhagyma, mint nyugati társa ellen.)
Míg a vámpírok szülõföldje tehát Kína és Európa keleti része volt, a hagyomány földrajzilag jóval nagyobb területen terjedt el. A kínai vámpír bejárta Kelet-Ázsia nagy részét, a közép-európai pedig Franciaországot és Angliát, sõt még az Atlanti-óceánon is átkelt Észak-Amerikába, ahol a 18-19. században számos hiteles esetet rögzítettek. A vámpírsággal párhuzamosan a vámpírölés módszerei is eljutottak ezekre a területekre a nyomtatott sajtón keresztül, valamint a mai parapszichológiái kutatás elõdei révén. Még a 19. századi amerikaiak is pontosan tudták, hogy a vámpírgyanús sírt ki kell ásni, és a többit a tûzre kell bízni.
Mostanában a vámpírtámadások ritkán és elszórtan fordulnak elõ, különösen Észak-Amerikában. A 20. század jelentõs, kulturális pusztításai, elsõsorban - bár nem kizárólag - a vámpírok történelemi szülõföldjén történtek, s oda vezettek, hogy sok néphagyomány elfelejtõdött, így azt is remélhetjük, hogy a vámpírságra vágyók rítusai és módszerei is hasonló sorsra jutottak. Azonban lehetséges, hogy a régi tan nem pusztult ki teljesen, és ameddig ennek a lehetõsége fennáll, oda kell figyelni a vámpírság árulkodó jeleire.
Az éteri kísértet
Hogy hogyan is jön létre az éteri kísértet, ma már nem találjuk meg szinte sehol. Ezt azt hiszem jobb is elfelejtenünk. De a lényege, hogy a folyamat kikerüli a Második Halál állapotát, mert a lélek kizárólag akkor marad az élõk világának közelében, ha kikerüli a Második Halál állapotát. A kísértetek véletlenül kerülnek ebbe az állapotba, ám a vámpír szándékosan kerüli ki. Néha a vámpírjelöltek egész életükben megkezdik a felkészülést a Második Halál kicselezésére, megerõsítik az éteri testüket, sûrítik. Más esetekben a vámpírállapothoz nem kapcsolódó mágikus gyakorlatok "mellékhatása" hasonló változást ér el az étertestben, lehetõvé téve, hogy vámpírrá váljon. Máskor pedig az étertest átváltozása közvetlenül a fizikai halál után kezdõdik. Ha a lélek elég erõs, hogy öntudatánál maradjon, s nem akarja elhagyni ezt az állapotot, akkor megtanulhatja az étertest maradandóságának titkát.
Az étertest megmaradásának még további követelményei vannak. Az egyik az, hogy a vámpír testét tartósítani kell, hogy mûködjenek bizonyos éteri funkciók. Másik pedig, hogy folyamatosan éteri energiát kapjon. Az élõk elsõsorban légzés során jutnak hozzá, s a vámpírnak ezen forrása elapad. Az egyiptomiak kiválóan tartósították az emberek fizikai testét úgy, hogy a kémiai vagy éteri felépítését nem zavarta meg. A föld és a kõ az éteri energia kiváló szigetelõje, így a piramisok vagy földbe ásott sírok megvédik azoktól a külsõ erõktõl, amelyek fokozatosan elpusztíthatnák (pl. napfény). Ezzel szemben a vámpír nem rendelkezik ilyen támogatással, így két-háromméternyi föld nyújtja a menedéket.
A második követelmény, vagyis az éteri energia utánpótlása, szintén probléma. Az ókorban a mély sírok és a mumifikálás miatt az alacsony szintû éteri energia viszonylag kis mennyiségben elegendõ volt ahhoz, hogy az éteri kísértetet táplálja. Ám a vámpírnak sokkal nagyobb szükségletei vannak, hogy fenntartsa az éteri test. Az élõket támadja meg, így érthetõ miért is voltak régen olyan kemények a fellépések ellenük.
A vámpír csak úgy marad életben, ha a fizikai teste érintetlen. Megkönnyítve a vámpírvadászok dolgát, akik nappal kiásták a hullát, s elégették. Az azonosítást segíti, hogy a vámpír éteri teste sokáig megõrzi a fizikai teste épségét, jóval azután is, hogy egy közönséges holttest elrothadt volna.
A vámpírok távoltartására használt módszerek éteri elveken alapulnak. A napfény és a folyó elpusztítja az éteri testet, hasonlóan az allicinhez, mely a fokhagymában és más hagymafélékben találhatóak. Az olyan anyagok, melyek jó vezetõk, hasonlóan pusztítják az éteri testet. Azok a hiedelmek, melyekben magokat szórtak a földre, mert a vámpírnak kényszeresen meg kell számolnia, igazak, ám egészen másképpen. A csírázó mag nagyon nagy fokú éteri energiát tartalmaz, így az ingyen ebéd eltérítheti a vámpírt.
A vérivás magyarázata pedig egyszerû. Amikor a vámpírtámadás megtörténik az áldozat sokkos állapotba kerül az energiavesztés miatt, s riasztóan sápadt lesz.
Élõ energiavámpírok
Néhányan képesek energiát elvonni másoktól, ám az õ munkásságuk kevésbé drasztikus, mint a valódi vámpíroké. Rossz közérzet vagy kimerültség a velejárója, s nem hirtelen életerõ összeomlás. Az energiavámpírok gyakoriak a betegek és idõsek között. A legtöbben közülük nem jártas az éteri birodalomban, csak ösztönösen tanulják meg, hogyan is kell elszívni mások energiáját. A legegyszerûbb védekezés, ha elkerüljük õket.
A valódi vámpírok elleni védelem
A vámpírok manapság igen ritkák. Ám, ha mégis felbukkan egy, akkor érdemes a tetemet elhamvasztani. Ez nem mindig lehetséges, mivel nem biztos, hogy feláshatunk minden sírt. Szerencsére vannak a távoltartására könnyebb módszerek, s ez nagyon is megfelelõ, mert manapság a vámpírok nem érik meg még az egy éves kort sem. A fizikai testüket nem képesek karbantartani.
Még ha hihetetlen is, a fokhagyma a legjobb eszközünk a vámpír távoltartására. A fokhagyma legfontosabb összetevõje az allicin jó szolgálatot tesz ellene. Ha vámpírgyanú merülne fel, naponta legalább egyszer, lefekvés vagy sötétedés elõtt rágjon el egyet az áldozat. A fokhagymát felhasználhatjuk felakasztva is. Hasonlóan jó szolgálatot tesz.
A vámpír kérdést tükrök, kristálygömbök és ingák segítségével is tisztázhatjuk, hogy akár elõregondolkodva is megtehessük a lépéseket ellenük.
A vámpír sírját megkereshetjük ingával is. Ha sikerült szúrjuk körbe fémtárgyakkal jó mélyen. S reménykedjünk, hogy fennakad egyben. A szögek például hatásosak.
Ha vámpírvadásznak állnánk, akkor érdemes jól elmerülni a szertartásmágiában, hogy megfelelõ védekezõ módszerekkel is felvértezzük magunkat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
